A védekezés hatásossága általában annak egységességén és szervezettségén múlik, ezért általános alapelvek alapján szükséges a játékosok védőmunkájának összehangolása. A csapattevékenység egységbe foglalja az egyéni és csoportos védekezési kísérleteket, kialakítva ezáltal a kézilabdázás legmagasabb szerkezeti egységét. A csapatstruktúra egyfelől megfelelő környezetet biztosít az egyéneknek arra, hogy speciális képességeiket a legmegfelelőbb pozícióban kamatoztassák. Másfelől pedig lehetővé teszi azt, hogy gyengéiket a társak kölcsönös segítségével palástolják. A csapattevékenység keretében lehetővé válik, hogy minden egyes játékos a képességeinek legmegfelelőbb védőpozíciót foglalja el. Ily módon – a csapatformáción belül egymás tevékenységét erősít – a játékosok együtt jobb teljesítményre képesek, mint külön-külön. Amíg azonban az egyéni és csoportos manőverek alkalmazása nem igényel különösebb szervezést, a csapattevékenység megszervezése és hét játékos munkájának összehangolása már lényegesen összetettebb feladat. Ki kell alakítani a játékosok legoptimálisabb alapfelállását, meg kell választani a megfelelő védekezési rendszert, amelyet hatásosan kell tudni alkalmazni különböző támadási rendszerek ellen, különböző játékszituációkban, valamint speciális körülmények között is.
A védőtevékenység abban a pillanatban kezdődik, amint a csapat elveszíti a labdát. Ettől kezdve a védőknek nem lehet más céljuk, mint gyors visszavonulás, vagy szervezett védekezés közben valami módon meghiúsítani az ellenfél támadási kísérletét, és amilyen gyorsan csak lehet, visszaszerezni a labdát. Ennek megfelelően a védőnek úgy kell kialakítania az alaphelyzetét, hogy abból kiindulva a támadóval szembeni cselekvési hátrányát ellensúlyozni tudja.
A játék jellegéből adódóan a támadók és a védők közötti testi érintkezés szükségszerű és elkerülhetetlen. A támadók a kapura törés során testi erejüket is igyekeznek kihasználni a minél kedvezőbb lövőhelyzet kialakítása érdekében. Míg a védők testüket a támadó mozgásirányba helyezve, azok útjának fizikális blokkolásával igyekeznek meghiúsítani az ellenfél gólhelyzetbe kerülését, illetve támadótevékenységének kibontakozását. Ezen apró ütközetek, párviadalok eredménye aztán jelentősen befolyásolja a mérkőzés végső kimenetelét. Az ütközés a támadó- és védőjátékos testtel és végtagokkal történő dinamikus találkozása a szabályok által megengedett módon. Meglehet ez a technika a játék során számos változatban lelhető fel, az ütközés alapesetének az a játékszituáció tekinthető, amikor a játékosok szemtől szemben találkoznak a talajon, illetve a levegőben.
A védőjátékosok feladatköre nem szűkíthető le csupán az ellenfél késleltetésére és feltartóztatására, de amennyiben arra jó alkalom adódik, kísérletet kell, hogy tegyenek a labda megszerzésére is. Ezt a célt a játékszituációnak megfelelően alkalmazott technikák felhasználásával érheti el a védő. Így a labdaszerzés megkísérelhető a támadó labdaátvételének megelőzésével (halászás), a támadó által felületesen birtokolt labda ellopásával (elütés), vagy a kapura lövésre, átadásra felkészített labda dobókézből való kijátszásával (kisodrás).
A sáncolás – elsősorban a karok labda útjába történő helyezésével – az utolsó lehetőség az ellenfél gólszerzési kísérletének megakadályozására. Ez a technika a védekezés egyik legtipikusabb eleme, melynek jelentősége a kapura lövési technikák fejlődésével egyenes arányban nőtt. A sánccal taktikailag kettős cél valósítható meg, elsősorban a kapura lőtt labda útjának blokkolása, másodsorban pedig minél nagyobb kapufelület takarása. Meglehet, a sáncolás elsősorban a karok feladatának tekinthető, néha a felsőtest, ritkábban a combok is részt vesznek a kapura lőtt labda megállításában.
Amennyiben a védőjátékosok megelőző tevékenysége nem járt sikerrel és a támadó kapura lövést kísérelhet meg, úgy még egy esély van a gól elhárítására – a kapus védés. Pozíciójából adódóan a kapus az utolsó akadály a kapura lőtt labda útjában, ezért védőtevékenysége is ennek megfelelően a kapura lövés hárítására, a kapu közvetlen védelmére specializálódott. Meglehet a kapus védőtevékenysége során a mezőnyjátékosok technikájához hasonló elemek is felfedezhetők, mint például a kapus alaphelyzet – védő alaphelyzet vagy kétkezes védés -, fej fölötti sáncolás és így tovább; a kapus védőmunkáját azonban specializált, jellegzetes kapustechnikával hajtja végre. A kézilabdázás fejlődésével a kapustechnika specializálódása is felgyorsult. Míg a hagyományos kapusiskola nagyrészt látványos elemeket tartalmazott, addig napjaink védési technikája célszerűbb, támadóbb szellemű, és a védés mozdulata már a gyorsindítás lehetőségét is magában hordozza. A kapura lövés típusának és a labda haladási magasságának megfelelően a kapus változatos védési technikákat alkalmaz.
