A kapus posztja kulcsfontosságú a kézilabdajátékban, a teljesítménye nagy mértékben kihat a csapattársak és az ellenfelek pszichikai állapotára. Egy jó kapus lendületet adhat és egy közepes képességű csapatot is versenyképessé tehet. Ezért nagyon fontos a kapus kiválasztása és életkori sajátosságokhoz kapcsolt képzése. A kapusok kiválasztásánál érdemes figyelembe venni a tanulók várható antropometriai jellemzőit (magas termet, hajlékonyság), motoros képességeit (mozgás- és mozdulatgyorsaság, erő, hajlékonyság és lazaság) és a mentális képességeit (bátorság, akarat, fájdalomtűrő képesség). A kapus által alkalmazott technikai elemeket feloszthatjuk a kapus védekezésben alkalmazott technikai elemeire és a kapus támadásban használt technikai elemeire.
A hatásos védőmunka elsődleges feltétele egy olyan kiindulóhelyzet, készenléti állapot, amelyből a kapus gyorsan, pontosan tud reagálni és mozgatni a testét különböző irányokba. A lábak vállszéles terpeszben, kissé kifelé fordulnak, a térd pedig enyhén hajlított helyzetben helyezkedik el. A törzs egyenes vagy egy kissé előre döntött. A fej magasan tartott és a labda útját követi és a játékosok mozgását is kíséri. A karok könyökben hajlítva, a tenyerek pedig fejmagasságban helyezkednek. Az alaphelyzet oktatása bemutatással és magyarázattal kezdődik, célszerű az alapos bemelegítés és a gyorsító és nyújtó feladatok alkalmazása.
A leggyakrabban előforduló hibák a karok nem megfelelő helyzete (alul, a csípőnél vagy felül, a fej felett) és a testsúly teljes talpon, vagy csak az egyik lábon van.
A videók a Testnevelési Egyetem megbízásából a Széchenyi 2020 támogatásával készültek.
Az alapmozgás a kapus alaphelyzetének kiterjesztése annak érdekében, hogy a kapu legmegfelelőbb pontján találkozzon a kapura lőtt labdával. Ennek értelmében a kapus mozgása lehet szélességi, mélységi és függőleges irányú is (felugrások). Szélességben apró, oldalazó lépésekkel mozog a kapus, mozgása mindig az ellenfél labdaátadásait, azaz a labdát követi. Mélységi mozgás során előre és hátralépésekkel halad, a nagyobb kapufelület takarása és a támadó játékos kapuralövési szögének csökkentése érdekében. Függőleges mozgást is végez a kapura tartó lövés magasságának megfelelően, kisebb – nagyobb mértékben hajlítja térdét, illetve dönti előre felsőtestét, így süllyeszt vagy emeli a súlypontját. Az alapmozgásban leggyakrabban előforduló hibák lehetnek a kapus karjainak nem megfelelő helyezkedése (alaphelyzetben alul, a csípőjénél vagy fent, a feje fölött van), a testsúlyának egyik alsó végtagra való hangsúlyos helyezkedése (vagy teli talpra), a gólvonalhoz viszonyított rossz helyezkedés (túl közel, vagy távol), a labda nem megfelelő ütemű követése, valamint a keresztlépésekkel történő mozgás.
Az átlövések végrehajtási formája, ha a lövő játékos és a kapu között védők helyezkednek el, ezért ezeket a lövések távolabbról történnek a többi lövéshez viszonyítva. Az átlövések védése egyes szempontok alapján könnyebb (távolabbról érkeznek a lövések, a védők besegíthetnek – takarják a kapu egy részét, sánc vagy ütközés során – a kapusnak), más szempontok alapján viszont nehezebb (a lövés előkészítését nem láthatja tisztán a kapus, néha csak a lövőkar felvillanása ad információt a labda útjáról). A felső területre érkező lövéseket a kapus kétféle módon háríthatja. Az egyik az egykezes, a másik a kétkezes védés. Az egykezes védést a meglepetésszerű lövések hárítására, a kétkezest pedig abban az esetben használják, ha már korábban meggyőződött a kapus a lövés irányáról és elegendő ideje van mindkét kezét az érkező labda útjába helyezni. A középmagas labdák védése azért nehezebb, mert ez a magasság a karral, illetve az alsó végtaggal történő védés határterülete. Fontos, hogy az ilyen fajta lövések hárítását a kapus karral, illetve kézzel védje egészen addig amíg még eléri őket, utána alsó végtaggal történő védésnél pedig karral biztosítson. A kapu alsó részére történő lövéseknél a kapusok többféle mozgásformát is alkalmazhatnak (pl. kitörés, kicsúszás, vetődés). Fontos, hogy mindegyiket kellőképpen elsajátítsák. A kicsúszás a hagyományos kapusiskola technikai eleme. A kapus alaphelyzetben süllyeszti a súlypontját, majd a távolabbi láb erőteljes elrugaszkodásával az egész testét az érkező labda útjába tolja. A másik, ha a tehermentesült láb a labda irányába fordul és a kapus nyújtott térddel, a sarok külső részén csúszik az érkező labda irányába. A kar követi a kicsúszó láb útját és magastartásból rézsútosan lefelé, a labda irányába nyúlva növeli a védőfelület kiterjedését. A kitörés modernebb, gyorsabb kapusiskolai technikai elem. Alaphelyzetben a kapus süllyeszti a súlypontját, majd a távolabbi lábáról erőteljes elrugaszkodással támadó lépésszerűen az érkező labda útjába lép. A kilépő láb derékszögben hajlítva fordul a labda irányába és térddel vezetve, a talajjal megközelítőleg párhuzamosan mozog a test síkjában. A másik térd ezzel egyidejűleg a talaj felé közelít. A lövés felőli kar szintén a kapura érkező labda irányába lendül, növelve ezáltal a védőfelületet. A leggyakoribb hibák az átlövések védésénél, hogy a kapus nem a labdára merőlegesen hajtja végre a védőmozgást, a labda megfogására és nem a kiütésére törekszik, bizonytalanságból adódóan indokolatlanul is többször a kétkezes technikával próbálja védeni a felső sarkot, korán vagy későn indítja a védőmozgást, valamint a karja lefelé indul a felső sarokra történő lövéseknél, így vissza kell nyúlnia a labdáért. Gyakori hibák még az alulra érkező labdáknál az alsó végtag magasra emelése, a karok munkájának – követésének – elmaradása, valamint az alapvonalhoz közeli védés.
A szélső posztról érkező lövések esetén kisebb a kapura lövés szöge ezért a kapusnak kisebb felületet kell védenie, ugyanakkor a lövések közelebbről érkeznek, mint az átlövések esetében és hiányzik a védők sáncoló tevékenysége is. Többféle technikát is megkülönböztetünk a szélső lövések hárítása esetén. A védés a kapufánál (védés a rövid sarkokra helyezkedve) tapasztalataim szerint az egyik leggyakrabban használt technikai elem szélső lövések esetében. Ilyenkor a kapus módosított alaphelyzetben (kis terpeszállás a rövid oldali kapufától 1 méterre, testsúly a kapufához közelebbi lábon, kapufához közelebbi kar könyökben hajlítva a fej fölé emelkedik, a távolabbi pedig enyhén hajlítva vállmagasság felett) helyezkedik. A rövidebb oldalt ún. „passzív” védéssel, a hosszabb oldalra érkező lövéseket pedig aktívan, az érkező labda magasságától függően karral, kézzel vagy alsó végtaggal hárítják. A védést kiugrással inkább a magas, ruganyos kapusok alkalmazzák. Ebben az esetben a kapus a lövésszög felezőjére helyezkedik testtel és végtagokkal védve a kapu rövid és hosszú oldalát egyaránt. A kapus módosított alaphelyzetben a súlypontját süllyesztve készül a kiugrásra. A támadó játékos lövőmozdulatának elindításakor mély helyzetből, erőteljes elrugaszkodással a támadó dobókarja irányába ugrik és a végtagok oldalirányú lendítésével csökkenti a megcélozható dobófelületet. Hátránya, hogy szabadon hagyja a kapu alsó részét és a fej környéki lövések, valamit az ejtések hárítása is nehezebben megvalósítható. A védések hosszú sarokra helyezkedve is egyre gyakoribbak a modern kézilabdázásban. Ennél a védési technikánál a kapusok a kapu hosszú sarkát védik testtel (passzív védés), és a rövid oldalra nyúlnak vissza a felső és az alsó végtagokkal, tehát a védő tevékenység megegyezik a rövid sarokra leírtakkal fordított alkalmazással. A rövid felső sarkot az azonos oldali kar, vagy mindkét kar nyújtásával, a rövid alsó sarokra érkező lövést pedig gyors kilépéssel, vagy oldalra ugrással hárítják. A leggyakoribb hibák mindhárom védési technikánál lehetnek a túl korai elmozdulás, a súlypont nem megfelelő eloszlása az alsó végtagokon (az alkalmazott védési technikától függően), illetve a szem bezárása a lövés pillanatában.
Az ejtéseknél és az íveléseknél kétféle lehetőségük van a kapusoknak. Az egyik, hogy a felszálló ágban repülő labdát elüssék, a másik, hogy a kifutást követő gyors visszafutással, vagy vetődéssel eltérítsék a labdát. Az első esetben egy vagy két kézzel borítja be a felfelé repülő labdát. Az elrugaszkodás történhet egy vagy két lábról is. A második esetben gyors előre mozgással felkínálja a támadónak az ejtés lehetőségét, majd miután ez a fajta lövés megtörtént maximális gyorsasággal hátra, a kapu felé futva egy kézzel kiüti a labdát. A tiszta gólhelyzetből érkező lövések érkezhetnek beálló pozícióból, betörésekből vagy akár gyorsindításokból is. Ilyen esetekben a kapusnak többféle választási lehetősége is van. Ezek lehetnek a fent felsoroltak közül bármelyek, illetve az ún. „szemafor-technika”, amelynél a kapus a gólvonalról kimozdulva, súlypontsüllyesztés után erőteljesen elrugaszkodik felfelé, és kissé előre. A lábak térdben enyhén hajlítva, a test síkjában csípőmagasságig fellendülnek. Ezzel egy időben a karok a lövésre felkészített labda magasságában, oldalirányban kinyúlnak. Ezáltal a kapus egy jelentős felületet képes takarni a kapuból és megnehezíteni a lövő játékos helyzetét. A kapusnak büntetődobások hárításánál is lehetősége van többféle technika közül választani. Döntően befolyásolja a technika kiválasztását, hogy milyen távolságra helyezkedik a kapus a büntetőt végző játékostól. A szabályok lehetővé teszik, hogy egészen a 4-méteres vonalig (kapushatárvonal) szinte 3 méterre megközelítse a büntetőt végző játékost, de maradhat akár a gólvonalon is. Cselezési lehetőségei is vannak a kapusnak, mint pl. az egyik oldal felkínálása, a mélységi és szélességi mozgás, vagy a végtagok mozgatása.
