Csapatjátékokban – így a kézilabdázásban is – a fő feladatmegoldó egység a csoport. Ennek oka, hogy bár az egyén szerepe alapvető fontosságú, a tevékenysége korlátozott, és a támadó egyénileg nem képes folyamatosan, hosszú távon sikeres szereplésre csapattársai segítsége nélkül. Másfelől a játékosok létszáma miatt nincs mindig lehetőség összehangolt csapattevékenységre. Így leggyakrabban a néhány játékos alkotta csapatrészmanőverek, a játékostársak alkalmi vagy megtervezett akciói a legmegfelelőbbek a pillanatnyi támadófeladatok megoldására. A támadás csoportos taktikai elemei kis szervezéssel a játékszituációnak megfelelően rugalmasan alkalmazhatók, laza rendszerbe foglalják az egyének tevékenységét, ily módon egyfajta átmenetet biztosítanak a csapattevékenységbe.
A támadószándék akkor igazán hiteles és meggyőző, ha a játékos labdával meredeken, a gólvonalra megközelítőleg merőlegesen tör kapura, és ezáltal gyors beavatkozásra készteti a védőt. A kapura törés hatásossága tovább fokozódik akkor, ha egy időben és egymáshoz közel két támadójátékos indul az ellenfél kapuja felé, párhuzamosan tör kapura.
E taktikai manőver célja a védők rögzítésével, zavarba hozásával közvetlen góllövőhelyzet kialakítása vagy más játékelem kapcsolásával közvetett gólszerzés előkészítése. Ebben a csapatrészmegoldásban elméletileg több játékos is részt vehet, a gyakorlatban azonban párhuzamos rátörés esetén leginkább a kettő-kettő támadó-védő arány jellemző. Mint az elnevezés is jelzi, a párhuzamos rátörésnek az a jellegzetessége, hogy az egyik játékos labdával, társa pedig labda nélkül tör a kapura. Ezáltal a védők nehéz helyzetbe hozhatók, gyors válaszcselekvésre kényszeríthetők, mert nehezen számítható ki, hogy a két, nagy lendülettel közeledő játékos közül ki fogja befejezni az akciót.
Meglehet, a manőver technikai végrehajtása viszonylag egyszerű, gyors és erőteljes labdával, illetve labda nélkül végrehajtott technikai elemekre épül, a megfelelő hatáskiváltás érdekében néhány taktikai szempont figyelembevétele szükségszerű.
- A két támadó egymáshoz viszonyítva 2-4 méter távolságra, párhuzamosan haladjon, mozgásuk szinkronban legyen egymással, és tevékenységük egyértelműen kapura törést sugalmazzon.
- Célszerű a rátörést a pálya hosszanti tengelyéhez viszonyítva hozzávetőlegesen párhuzamos nyomvonalon végrehajtani, de a játékosok mozgásiránya attól eltérő, például rézsútos is lehet.
- A labdás játékosnak a kapura lövés vagy áttörés hiteles imitálásával legalább egy védő figyelmét magára kell vonnia, míg a másik játékosnak alkalmazkodnia kell társa mozgásához.
- Mind a labdás, mind pedig a labda nélküli támadó agresszív, határozott kapura lövést, illetve áttörést kíséreljen meg, és ne riadjon vissza a kemény ütközéstől sem.
- Amennyiben nincs lehetőség áttörésre vagy kapura lövésre, a labdával kapura törő játékos késleltesse az átadást, és lehetőleg az ellenféllel való ütközéskor továbbítsa a labdát társának egy gyors átadással.
- Rendszerint a kapura törő játékospár egyike fejezi be a támadást, mindig fenntartva a labda továbbjátszásának lehetőségét.
A párhuzamos rátörés taktikai előnye, hogy ezzel a manőverrel azonos számbeli arányoknál is jó helyzet alakítható ki átlövésre vagy áttörésre. Emellett ez a csapatrészmegoldás további taktikai elemek kapcsolásával – mint például bejátszás vagy elzárás-leválás – csapattevékenységgé terjeszthető ki. A párhuzamos rátörés elsősorban zónavédekezésnél alkalmazható hatásosan. Ez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy vegyes védekezésnél, esetleg módosított formában emberfogásos védekezésnél eredményesen próbálkozhatnak ezzel a manőverrel a támadók.
A húzás a felállt védelem elleni támadójáték egyik legjellemzőbb csoportos manővere. Gyakorlati alkalmazását az indokolja, hogy egyszerű végrehajtása ellenére rendkívül hatásos, ezért ezt a taktikai elemet már kezdő csapatok is sikerrel alkalmazhatják. Ugyanakkor az élcsapatok körében szintén gyakran fellelhető manőver a húzás, ami lehetőséget ad a játékosoknak a gyors rendeződésre, sok esetben a támadásszervezés alapját képezi, valamint a kombinatív játék bevezetését szolgálja.
A húzás technikai kivitelezése a párhuzamos rátörésre épül, tulajdonképpen annak kiterjesztése egy csapatrészre vagy az egész csapatra. Leggyakrabban a szélső kezdi a manővert egy erőszakos betörést kísérelve meg védője egyik oldalán. Majd játékostársai hasonlóképpen, meghatározott sorrendben átadásokkal összekötött sorozatos kapura töréseket hajtanak végre, melyek elmozdulásra, összelépésre kényszerítik a védőket. Az ily módon fellazított védőfal rései aztán kihasználhatók közvetlen góllövésre vagy egyéb taktikai feladatok megvalósítására.
Húzásnál a támadók az ellenfélnek azt a természetes reakcióját használják ki, hogy a védők kiterjedtebb oldalazó mozgással a labda felé tömörülnek és különösen a legveszélyesebb, labdával kapura törő támadó előtt koncentrálják erőiket. Ezért a húzás eredményes végrehajtásához – a szélsők megfelelő kezdése és a beállók jó elzárása mellett – elengedhetetlen néhány veszélyes átlövő szerepeltetése és erőteljes, hiteles papura törési kísérlete.
Taktikai szempontból a húzás kivitelezését enyhén módosítja az, hogy a csapat a manőver által elsődlegesen pozícióelőnyt vagy pillanatnyi számbeli előnyt akar nyerni. Amennyiben a húzás által helyzeti előny kialakítása a cél, a játékosoknak mindig a szemben helyezkedő védők külső, indítás felőli oldalán kell az áttörést megkísérelni úgy, hogy azok szélességbe, a labdajáratás irányával ellentétesen jelentősen mozduljanak el. Így az egész védőfal kissé az egyik, az indítási oldalra húzódik, ami a támadás befejezésére előnyös helyzetet biztosít a másik oldalon – egy védő egy támadó elleni játékszituáció.
Amennyiben a húzás által számbeli fölény kialakítása a cél, a játékosoknak mindig két védő között kell az áttörést megkísérelni úgy, hogy mindkettőjük jelentősen elmozduljon szélességben a labdás támadó irányába. Így a védők előbb-utóbb képtelenek követni a gyors labdaadogatást, és cselekvési hátrányuk a másik oldalon emberelőnyös helyzetet eredményez a támadónak – egy védő két támadó elleni játékszituáció.
A pontos technikai végrehajtás mindkét esetben már a második-harmadik átadás után közvetlen vagy közvetett gólszerzési lehetőséget kínál. Mégis, általában célszerű végigjátszani a húzást széltől szélig, mert a labdajártatás közben nyert részelőnyök a manőver végén alkotnak igazán jelentős területi vagy számbeli előnyt. A húzás során fokozott jelentőséget kap az egyes csapatrészek, de különösen az egymás mellett játszó játékosok kapcsolata és megfelelő összhangja.
A húzások szerepe a területvédelem elleni játékban igen jelentős, mind számbeli hátrányban, mind pedig számbeli előnyben rendkívül hatásos. Jelentőségük a vegyes védekezés ellen sem csökken, mert az emberfogással semlegesített játékos kihagyható a manőverből. Míg emberfogásos védekezésnél a szükséges feltételek – a védők és a támadók viszonylag meghatározott felállása – nem adottak, így ez esetben a húzás nem alkalmazható.
Értékét tovább növeli, hogy egyes támadási rendszerekben, mint például a helytartásos támadás, a támadójáték alapját a húzás és az ahhoz kapcsolt egyéb csoportos és egyéni játékelemek képezik. Továbbá különleges helyzetekben, mint például számbeli hátrányban vagy a mérkőzés végén, speciális taktikai céllal a húzás labdatartásra, apró szabálytalanságok kierőszakolására, így időhúzásra használható, mert a manőver állandó támadási szándékot sugall.
Ez a gyűjtőfogalom olyan taktikai mozgásokat takar, melynek során a támadójátékosok elhagyják előzetesen elfoglalt pozíciójukat, és hosszabb-rövidebb ideig egy másik szerepkört vesznek föl. A csoporton belüli további felosztás alapja lehet a játékosok mozgásának az ellenfél kapujához, illetve a pálya hossztengelyéhez viszonyított iránya, valamint az, hogy a két játékos összehangolt mozgása során elfoglalja-e egymás pozícióját (helycsere). Egyébként e taktikai manőver célja minden esetben azonos, a védelem mozgatása, a védők rendjének megbontása, hatáskörükből való szabadulás, gólhelyzetbe kerülés, valamint egyéb játékelemek, mint például áttörés, átlövés, bejátszás vagy elzárás előkészítése.
- Befutás során szélső pozícióból a védőfal elé vagy mögé, átlövő pozícióból a védők közé, de minden esetben az ellenfél kapujának irányába mozognak a játékosok labdával vagy labda nélkül.
- Kifutás esetén a támadójátékos – leggyakrabban a beálló – a védőfalból, az ellenfél kapuja felől a pálya középvonala irányába mozdul ki, általában labda nélkül.
- Átfutás során a játékos – elsősorban szélességi mozgással – úgy változtat pozíciót, hogy a pálya hossztengelyén áthaladva a támadás másik oldalán a megelőzővel azonos szerepkört vesz föl.
- Keresztezés esetén a támadók – rendszerint az átlövők – határozott, rézsút irányú kapura töréssel úgy változtatnak pozíciót, hogy közben egymás nyomvonalát keresztezik.
- Helycsere során két vagy több játékos úgy változtat pozíciót, hogy közben ideiglenesen elfoglalják egymás szerepkörét.
Ez a csoportos taktikai manőver a pálya bármelyik részén alkalmazható, de különösen az ellenfél védelme előtt teszi lehetővé a játékosok változatos, színes szélességi és mélységi mozgásos tevékenységét. Technikai kivitelezése a játékhelyzetnek megfelelően történhet labda nélkül vagy labdával, egymáshoz viszonyítva közelebbről vagy távolabbról, talajról vagy a levegőben végrehajtott átadásokkal egyaránt.
A pozícióváltoztatás a csapat támadótevékenységének szerves része, és olyan csoportos manőver, ami még a kezdő csapatok taktikai repertoárjából sem hiányozhat. Sok esetben a csapat mozgásos rendszerének alapját képezi azáltal, hogy biztosítja egy csapatrész vagy közvetve az egész csapat folyamatos munkáját, szervezett tevékenységét. Továbbá hozzásegíti a játékosokat egyéni támadófeladataik megoldásához, hiszen a folyamatos mozgás és kapura törési kísérlet állandó lehetőséget biztosít gólhelyzetek kialakítására.
Taktikai értékét tovább növeli az a tény, hogy ez a csoportos manőver változatos védekezési rendszerek ellen is hatékonyan alkalmazható. A jó ütemű befutások, helycserék és alkalomszerű átfutások a mélységben tagolt vegyes védekezés ellen az áttörésekre és elzárásokra, míg a szélességben kiépített zónavédekezés ellen az átlövésekre teremtenek kiváló alkalmat. Ugyancsak eredményesen alkalmazható emberfogásos védekezés ellen, különösen szoros emberfogás esetén, mikor rövid átadásokkal, elzárások közbeiktatásával, közeli helycserékkel az ellenfél könnyebben lerázható. Emellett mind több játékost bekapcsolva, a tudatos, célirányos pozícióváltás emberhátrányban vagy a mérkőzés végén időhúzási céllal is jól alkalmazható, mert a helycsere állandó mozgalmasságot és így támadási szándékot sugall.
A bejátszás a labdaátadás különleges és sajátos esete, melynek célja a beállójátékos helyzetbe hozása. Speciális szerepe folytán a bejátszás többet jelent a támadójáték számára, mint általában a mezőnyben alkalmazott egyéb átadások, hiszen hozzásegíti a beállót egyéni feladatköre ellátásához, elősegíti részvételét a csoportos manőverekben, ezzel közvetlenül és közvetve segíti a támadójáték eredményességét. Gyakorlati végrehajtása labdás technikai elemekre épül, így a bejátszás alaphelyzetből vagy mozgás közben, talajról, illetve a levegőből valamennyi átadási móddal egyaránt kivitelezhető. Célszerű azonban az előkészítésként olyan cselt, megtévesztő mozdulatot bemutatni, amely a védő figyelmét leköti, más irányú tevékenységre tereli.
A jó gyakorlati végrehajtás ellenére a beállójátékos helyzetbe hozása tervszerű taktikai előkészítés nélkül meglehetősen kockázatos, esetenként reménytelen. A labdás támadó számára sok esetben a védők megközelítése is komoly gondot okoz, amit bejátszásnál tovább nehezíti az a tény, hogy közöttük a labdát a megfelelő helyre, a beállónak kell továbbítani. Ezért a bejátszásnál az alábbi taktikai szempontokat célszerű figyelembe venni.
- Az átadás irányát és ütemét úgy kell megváltoztatni, hogy a labda és a beálló szabad helyen, a védők által kevésbé ellenőrzött területen találkozzon.
- A labdát a beálló várható mozgásirányába kell továbbítani úgy, hogy azáltal a játékos a kapura fordulást és lövést törésmentesen tudja végrehajtani.
- Elsősorban a rövid, gyors és pontos, egyenes átadások célszerűek, mert így csökken az ellenfél beavatkozásának lehetősége.
- Ha azonban a játékhelyzet úgy kívánja meg, a lassúbb, ívelt vagy pattintott átadás is alkalmazható a beálló helyzetbe hozására.
- Ha arra nincs reális esély, feleslegesen nem célszerű a bejátszás erőltetése, mert az túlzottan a beállóra vonja a védők figyelmét, és megkönnyíti az ellenfél labdaszerzését.
Bejátszásra leginkább a vegyes védekezésnél nyílik jó alkalom, ugyanis a védelem mélységi és szélességi tagoltsága réseket nyit, és ez megkönnyíti a beálló helyezkedését, valamint az átadást. Zónavédekezésnél ezeket a kritériumokat más mozgáselemek kapcsolásával, mint például elzárással vagy áttörési kísérlettel kell kialakítani. Emberfogásos védekezésnél az átadás és a bejátszás közti különbség gyakorlatilag elmosódik.
Az elzárás és annak folytatása, a leválás a támadójáték egyik leghatékonyabb és leggyakrabban alkalmazott technikai-taktikai eleme. Ezen csoportos manőver elsődleges célja – védője közbeavatkozásának kizárásával – az egyik csapattárs támadótevékenységének elősegítése. Emellett a jó technikai végrehajtás lehetőséget teremt az elzáró játékosnak a jó ütemű leválásra, így gólszerzésre. Sőt további játékosok bekapcsolásával az elzárás/leválás olyan csapatrészmegoldássá terjeszthető ki, ami sok esetben a csapat támadásszervezésének alapját képezheti.
Minden esetben alapvető fontosságú a jó technikai végrehajtás. A technikai folyamat megfelelő elsajátítása, valamint a végrehajtás szempontjainak ismerete kellő alapot nyújt a különböző taktikai feladatok megoldásához. A manőverben részt vevő játékosok labdához való viszonya alapján az elzárás három alapesetre szűkíthető le.
- Labda nélküli elzárás végrehajtása esetén a játékos úgy tartóztatja föl a labdával kapura törő játékostársának védőjét, hogy közben nem vesz részt a labda közvetlen megjátszásában.
- Labdás elzárás esetén a játékos úgy hozza helyzetbe labda nélküli társát, hogy labdával közelíti meg, majd feltartóztatja annak védőjét, és közben a mellette elhaladó támadótársának továbbít.
- Közvetett elzárás során a játékos labda nélkül haladva tartóztatja föl annak a szintén labda nélkül kapura törő társának a védőjét, aki haladás közben egy másik támadótól kapja a labdát.
Ezen alapvető elzárási módok a csapat technikai-taktikai képzettségétől és felkészültségétől függően számtalan változatban alkalmazhatók, a játékszituációnak megfelelően módosíthatók. Mindig a leghasznosabb és legcélravezetőbb megoldásra törekedve az elzárás kiterjeszthető több játékosra (csoportos elzárás), vagy folyamatos mozgás közben hosszabb ideig fenntartható (kísérő elzárás). Ugyancsak kihasználható az ellenfél kedvező elhelyezkedése (elzárásba vezetés) vagy a különböző testhelyzetekben, különböző testfelületekkel végrehajtható (mögé állásos elzárás háttal). Az elzárás-leválás taktikai értékét tovább növeli az a tény, hogy egyaránt alkalmazható emberfogásos, vegyes és területvédekezés ellen, a labda közvetlen közelében, annak megjátszása közben, de attól távolabb is.
Könnyen belátható, hogy még a rendkívül jól képzett támadó sem képes hosszú távon folyamatos, jó játékra csapattársai segítsége nélkül, a támadásuk, valamint előkészítő tevékenységük elengedhetetlenül fontos. Támadásban – és különösen annak szervezési fázisában – a játékostársak kapcsolata és összeszokottsága rendkívül fontos. A tapasztalatok is azt mutatják, hogy kettő, három vagy négy játékos eredményes összjátéka jelentősen meghatározza a mérkőzés végső kimenetelét.
A támadópár a leggyakoribb és legegyszerűbb támadási alakzat, ami egymás mellett játszó, szomszédos támadók között alakítható ki. A támadópár elsősorban a szélső-átlövő, átlövő-irányító vagy kétbeállós játék esetén átlövő-átlövő között jellemző játékkapcsolat. Pozíciójukból adódóan azonban az irányító és a beálló lényegében valamennyi támadóval közvetlen kapcsolatban van és így valamennyi csapattársukkal támadópárt alkotnak.
A támadóegység három szomszédos pozícióban játszó támadó összehangolt tevékenysége egy meghatározott területen belül, így elméletileg minden egymás mellett játszó három támadó kialakíthatja ezt a támadási formációt. A jól működő támadóegység számtalan gólhelyzetet alakíthat ki a játéktér egy bizonyos részén, amit leggyakrabban az akcióban részt vevő játékosok egyike fejez be kapura lövéssel. A manőverben részt vevő támadók kiterjedt tevékenysége azonban gyakran a védelem átszervezésére kényszeríti az ellenfelet. Ezáltal a védelem gyengül a másik oldalon, így célszerű az itt játszó támadók, valamint a beállók bekapcsolása a támadásbefejezésbe.
A támadószárny a rendszeresen egymás mellett játszó támadók összehangolt tevékenységével a támadás bármelyik oldalán kialakítható. Így jól működő szélső-átlövő-irányító támadóegység esetén a beálló beiktatásával viszonylag könnyen hozható létre támadószárny a csapatjáték egyik oldalán.
Az egymást jól ismerő, összeszokott csapattársak együttműködésével a támadószárny mind a strukturált játékban, mind – a csoportos taktikai elemek spontán alkalmazásával – az ötletjátékban hatékonyan működhet közre. A csoportos manőver gyakran húzással vagy két-három játékos által végrehajtott helycserével kezdődik, amihez elzárás-leválás és bejátszás kapcsolódhat. Az akció befejezése többnyire attól függ, hogy hol és ki előtt alakul ki pillanatnyi helyzeti előny vagy tiszta gólhelyzet. Így a menővert többnyire az egyik résztvevő játékos fejezi be, de egy gyors fordítással, súlypontáthelyezéssel, pontos átadással a támadás másik oldalán játszó támadók számára is kialakítható kedvező gólhelyzet. A támadószárny nem egy zárt rendszer, és ez a tény lehetővé teszi a támadási formációban részt vevő játékosok számának további növelését. Azonban újabb támadók beiktatásával a formáció kinövi a csoporttevékenység határait, és öt-hat játékos már olyan méretű alakzatot képez, aminek működése a csapattevékenység hatáskörébe tartozik.
