A kapura lövés a támadás befejezésének módja, közvetlen gólszerzés reményében. A támadásszervezés célja olyan helyzeti előny kialakítása, melyből a csapat egyik tagja jó eséllyel hajthat végre közvetlen kapura lövést. Ennek fő színtere a gólveszélyes terület, a játéktérnek azon része, ahonnan a támadó csapat reális körülmények között gólt érhet el. A gólveszélyes terület kiterjedését nehéz pontosan behatárolni, mivel annak nagyságát a támadók-védők pillanatnyi helyzete, a játékosok tudáskülönbsége és lövőereje csökkentheti vagy növelheti. Mérkőzések összegzett kapura lövéseinek vizsgálata alapján azonban megállapítható, hogy a kapura lövésekre leggyakrabban a kapuelőtér és a szabaddobási vonal közötti területről, de különösen az átlövők pozíciójából vállalkoznak a játékosok. A kapuelőtér fölötti légteret csaknem teljes szélességben, és a kapu felé csökkenve használják, ugyanakkor szembetűnő a kapuelőtéren kívülről, szélről kapura küldött labdák számának növekedése.
A közeli lövések zónája a kapuelőtér-vonal mögötti légtér, a kapuhoz viszonyítva átlagosan a legközelebbi terület. Meglehet, ez a szektor elsősorban a beállók befejező tevékenységének területe, a mezőnyből áttörő játékosok szintén gyakran fejezik be akciójukat kapura lövéssel a légtérben. Ennek a területnek a sajátossága, hogy – bár a lövésszög és a lövéstávolság a legoptimálisabb – a játékosoknak a levegőben, a védők mögött, azokhoz közel kell a lövést végrehajtani, és ez mind az előkészületet, mind a dobás végrehajtását megnehezítheti. Ezért a játékosok beugrással, bedőléssel, bevetődéssel igyekeznek kikerülni a védők hatásugarából, miközben végrehajtják a megfelelő lövőtechnikát.
A beugrásos lövéssel a játékos egyrészt megpróbál a védők hatósugarából kikerülni, másrészt igyekszik az ellenfél kapuját minél jobban megközelíteni. A játékos közvetlenül a kapuelőtér-vonal elől rugaszkodik el, majd hosszan repülve a levegőben, a kapuelőtér fölött hajtja végre a dobást. Ily módon a távolság csökkentésével fokozható a dobás pontossága, valamint a levegőben figyelemmel kísérhető a kapus helyezkedése. Ezért a tiszta gólhelyzetek – ziccerek – befejezésének leggyakoribb módja a beugrásos lövés.
A bedőléses lövés a beállójátékosok egyik alaptechnikája, gyakori kapura lövési módja. Ezúttal a játékos dőléssel igyekszik kikerülni a védő hatósugarából, és eközben úgy hajt végre kapura lövést, hogy megőrzi biztos támaszhelyzetét a talajon. A lendületszerzést és a dobás előkészítését megnehezíti, hogy a beállójátékos leggyakrabban a kapunak háttal helyezkedik el, így a megkapott labdával először szembe kell fordulnia a kapuval.
A bevetődéses lövés a beugrásos és bedőléses lövés ötvözetéből, azok továbbfejlesztésével alakult ki, egyesítve a két lövésfajta előnyeit. Bevetődéssel a játékos egyrészt távolabb kerülhet a védőktől, ezáltal csökkentheti azok beavatkozásának lehetőségét, másrészt jelentősen növelheti a vízszintes lövésszöget. Meglehet, technikai kivitelezése nem könnyű, a bevetődéses lövés jelentősen megnövelheti a beállójátékos eredményességét, emellett ez a kapura lövési mód igazán akrobatikus és látványos technikai elem.
