A kapura lövés a támadás befejezésének módja, közvetlen gólszerzés reményében. A támadásszervezés célja olyan helyzeti előny kialakítása, melyből a csapat egyik tagja jó eséllyel hajthat végre közvetlen kapura lövést. Ennek fő színtere a gólveszélyes terület, a játéktérnek azon része, ahonnan a támadó csapat reális körülmények között gólt érhet el. A gólveszélyes terület kiterjedését nehéz pontosan behatárolni, mivel annak nagyságát a támadók-védők pillanatnyi helyzete, a játékosok tudáskülönbsége és lövőereje csökkentheti vagy növelheti. Mérkőzések összegzett kapura lövéseinek vizsgálata alapján azonban megállapítható, hogy a kapura lövésekre leggyakrabban a kapuelőtér és a szabaddobási vonal közötti területről, de különösen az átlövők pozíciójából vállalkoznak a játékosok. A kapuelőtér fölötti légteret csaknem teljes szélességben, és a kapu felé csökkenve használják, ugyanakkor szembetűnő a kapuelőtéren kívülről, szélről kapura küldött labdák számának növekedése.
A távoli lövések zónája a legnagyobb kiterjedésű, a kaputól legtávolabbi terület, mely főként az átlövők pozícióját és fő mozgásterületét foglalja magában. Figyelembe véve a védők általános elhelyezkedését – azt a tényt, hogy a kapuelőtér-vonal előtt tömörülve a kapuból jelentős felületet takarnak el –, a játékosok a védőfal között vagy fölött talajról, illetve a levegőből végrehajtott lövésekkel igyekeznek eredményesek lenni.
A felső lövés a kézilabda-mérkőzésen előforduló egyik legegyszerűbb és leggyakoribb dobásfajta, mely lehetőséget nyújt közvetlen góllövésre a védő válla fölött, a dobókézzel azonos oldalon. Technikai kivitelezése az ember természetes, ősi dobómozdulatára épül, tulajdonképpen annak labdával végrehajtott változata. Ezért a felső lövés egyúttal a többi dobásforma alapjának, végrehajtási modelljének tekinthető.
Az elhajlásos lövés a felső lövés továbbfejlesztése a dobás hatósugarának kiszélesítése érdekében, amikor is a dobó jelentős elhajlással igyekszik kikerülni a sáncoló védőt a dobókézzel ellentétes oldalon. Meglehet, technikai végrehajtását megnehezíti, hogy az néhány speciális képességet – mint például a csípőizület lazasága, a gerincoszlop hajlékonysága, a törzsizomzat ereje, a mozgáskoordináció magas szintje – igényel, jó végrehajtás esetén az elhajlásos lövés nagymértékben növeli a kapura lövő játékos esélyeit a szemben álló védő ellen.
Az alsó lövés kialakulását nagymértékben elősegítette az a tény, hogy az évek során a domináns felső dobás elleni védekezés jelentősen feljavult. Így a felső lövésnek kialakult egy olyan változata, amikor a játékos a felül sáncoló védő kezei alatt, a dobókézzel azonos oldalon igyekszik kapura lőni a labdát. Ezzel a kapura lövési móddal tovább növelhető a lövősugár, mivel az alsó lövés technikai végrehajtása térdtől vállmagasságig nagyon hasonló.
A felugrásos lövés a kézilabdázás legjellegzetesebb dobásmódja, ami az alapvető mozgáselemek (futás, ugrás, dobás) egyesítésével kifejezi a kézilabdázásban rejlő dinamika, ügyesség, látványosság korlátlan lehetőségeit. Ezt a kapura lövési módot – a talajról végrehajtott átlövések hatósugarának kiterjesztése érdekében – az északi játékosok fejlesztették ki, és a felugrásos lövés rövid időn belül a játék meghatározó eleme, és egyik legeredményesebb kapura lövési módja lett. Meglehet, technikai végrehajtását nehezíti az a tény, hogy az ugrást a levegőben egy felső dobással kell kombinálni, éppen ebben rejlik a lövés nagy lehetősége. A védők fölé ugorva ugyanis lehetőség nyílik azok zavaró tevékenységének részleges kizárására és a szélességben jól záró zónavédelem átlövésére.
